Elkezdtem figyelni. Nagyon. Mindenre.

Figyeltem magamat. Figyeltem a testemet. Figyeltem a gondolataimat. Figyeltem az érzéseimet. Figyeltem a szokásaimat. Figyeltem a reakcióimat. Figyeltem másokat. Figyeltem a világot magam körül.

De mindezt egy új fajta figyelemmel. Egy fajta távolságtartással. Valahogy úgy tudnám legjobban megfogalmazni, hogy elkezdtem ‘látni’ vagy ‘észlelni’ a gondolataimat és az érzelmeimet. Mintha kívülről szemléltem volna magamat.

Eleinte ezeket a megfigyeléssel és szemlélődéssel töltött időszakokat szándékosan és tudatosan idéztem elő. Ezek az időszakok először rövid ideig tartottak, majd idővel elkezdtek egyre hosszabbá és tartósabbá válni.

Észrevettem, hogy bármilyen helyzetben tetszőlegesen tudom ezt a megfigyelő állapotot aktiválni magamban, azaz bármikor el tudom kezdeni csak úgy szemlélni és megfigyelni az eseményeket – legyenek azok az én belső mentális eseményeim, vagy a külvilág történései.

Rendszeresen gyakoroltam. Mindenhol és bármikor. Az volt a szándékom, hogy jelen akarok lenni az életemben. Érzékelni és tudatosítani akartam magamban azt, ami bennem zajlik, és meg akartam találni az összefüggést önmagam és a ‘külvilágom’ között.

Eleinte az öntudatom éberségét megtapasztalni nyugalmi állapotban volt a legkönnyebb; amikor nem beszélgettem épp senkivel vagy nem voltam benne semmilyen konkrét, eredményorinetált cselekvésben, – hanem mondjuk csak sétáltam, ültem egy parkban, ettem vagy zenét hallgattam.

A következő fázis magától történt meg. Ez az volt, amikor már nem is kellett tudatosan előhívnom vagy megkeresnem ezt a szemlélődő énemet, hanem elkezdtem állandóan tapasztalni a jelenlétét.

Hamar észrevettem azonban, hogy a szemlélődő, megfigyelő énem jelenlétét nem mindig érzékelem azonos intenzitással. A nyugalmi állapotokhoz képest az intenzív érzelmi megélésekkel járó állapotokban ugyanis ezt a megfigyelő énemet nem érzékeltem és nem is mindig tudtam aktiválni. Nem azért, mert ilyenkor nehezebben működik, hanem azért, mert ilyenkor egyszerűen nem jutott eszembe. 😀

Ez ahhoz hasonló, mint amikor beülünk a moziba. Egy ideig tudjuk, hogy amit látunk, azt csak egy film és tudjuk, hogy mi nézzük. Bármi történik, tudatában vagyunk, hogy a vásznon fut egy történet és bármit látunk is ott, mi ettől függetlenül békésen csücsülünk a mozifotelban.

Aztán egy ponton magukkal ragadnak bennünket az események és eggyé válunk a filmvászonon futó történet eseményeivel. Eltűnik a fotel és a vászon, belépünk a történetbe: izgulunk, drukkolunk, örülünk, megijedünk, félünk, kacagunk, sírunk, megkönnyebbülünk…

Rájöttem, hogy a figyelmem a való életben is pontosan így működik. Ameddig nem kaptam egy erősebb érzelmi impulzust, addig jelen voltam és ketté tudtam választani magamat a gondolataimtól, az érzelmeimtől és az eseményektől. Amikor viszont valami megérintett, akkor eggyé váltam vele és már folyt is az aktuális dráma – akár vígjáték, akár tragédia – az életem színpadán.

Érdekes volt ezt a folyamatot megfigyelni, tudatosítani és megérteni. És minden egyes ilyen felismeréssel és megértéssel egyre könnyebbé vált minden.

Ezt követően jött a fordulópont, amikor a tudatos figyelmem és jelenlétem hatására elkezdett megváltozni az életem ❤️

Hatalmas örömömre azt vettem észre, hogy tudatos és szándékos figyelemmel már azokban a helyzetekben is meg tudtam tartani az éber megfigyelő énemet, amelyekbe korábban totálisan belesodródtam gondolatilag és érzelmileg. Ezeknél a pillanatoknál kezdett végre változni az életem. ❤️ Ezek azok a momentumok ugyanis, amelyek megragadására szükségünk van ahhoz, hogy az életünk menetének az irányára hatásunk legyen! 🥰

A következő lépés, ami szintén magától történt meg, az volt, hogy azokban a helyzetekben, amelyekben korábban még tudatosan és szándékosan kellett tartanom a figyelmemet azon, hogy ne csússzak bele a gondolataimba és érzelmeimbe, már egyáltalán nem kellett erre szándékosan figyelnem, mert a megfigyelő énem jelenlétét továbbra is érzékeltem. Azt tapasztaltam, hogy ugyanolyan békésen csücsülök ezekben a helyzetekben is a szívem közepén és tudom távolságtartással szemlélni mind a gondolati-érzelmi történéseimet, mind pedig a külvilág történéseit, mint egy kellemes parki séta során. ❤️

Szintén nagyon érdekes személyes tapasztalatom az is, hogy minden olyan esetben, amikor a jelenlétem hatására kilépek a szokásos gondolati-érzelmi köreimből, azaz egy helyzetben nem úgy gondolkodok-érzek-beszélek-cselekszem, ahogyan azt korábban tettem, akkor megszólal bennem egy hang, amelyik konstatálja, hogy régen ezt másképp “szoktam” csinálni. 😀

Ilyenkor még egyszer-egyszer megjelenik az a gondolat, hogy “Milyen érdekes! Korábban ilyenkor rosszul éreztem magamat, vagy olyan gondolataim voltak, amik nem estek jól. Most pedig egyszerűen nem jön egyetlen kellemetlen gondolat sem és nem érzem magamat semmilyen szinten rosszul” 😀

Tudom, hogy ezek is azok a pillanatok éppen, amikor újraírom az életem forgatókönyvét és végre abba az irányba haladok, amerre akarok! 🏆

Merre mész tovább?

Elolvasod, hogy mi a baj a szokásokkal

Megnézed, mik a legnagyobb akadályok az úton